1811-ben angol és német tudósok egy csoportja véletlenül rábukkant a görögországi Aphaia templomára, az Aegina-szigeten. A templom i. e. 500 körül épült, és az eltelt évszázadok ellenére, akkoriban a helyszínen még mindig a templom keleti és nyugati lábazata márványszobrainak maradványai álltak. Ezek a szobrok a trójai háborús események jeleneteit ábrázolták, és habár elöregedtek, és részben töröttek voltak, egy érdekes részletet is tartalmaztak: a vörös és kék festék látható nyomait.

2006-ban két német régész, Vinzenz Brinkmann és Ulrike Koch-Brinkmann közelebbről is megvizsgálta az egyik ilyen figurát, méghozzá gereblyézőfény és ultraibolya fotózás segítségével. Azt találták, hogy az Aphaia trójai íjászát, aki alacsonyan guggolva, feszes íjjal és mezítláb látható, valójában egykor a sapkájától a lábáig sokféle színűre festették.
Gyémánt-, állat- és cikcakkminták díszítették a ruháját. A festett kezei – amelyekről úgy vélték, hogy halvány rózsaszínű és vöröses okkersárga keverékéből készültek – aranyíjat tartottak. (Az eredeti szobrok ma is a müncheni Glyptothek Múzeumban vannak kiállítva; ahogy a Parthenon előtt, az Aphaia templomból származó műtárgyakat is kifosztották, és eladták.)

„Annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy – a múzeumok, a gipszöntvények, a szobrászat eljutott hozzánk, [a klasszikus szobrokat] minden színtől megfosztva látjuk” – mondja Renée Dreyfus, a kiállítás kurátora.
Az ókori művészet és értelmezés a San Franciscó-i szépművészeti múzeumokban, ahol a közelmúltban a Gods in Color: Polychromy in the Ancient World (Istenek színesben: polikrómia az ókori világban) című kiállítás kurátora volt. Ennek a kiállításnak a változatai 2003 óta számos múzeumban láthatók, és mindegyiket annak az ókori világnak a vibráló rekonstrukciói alapján állították össze, ahogyan az ókori világ valójában kinézhetett. Most egy ugyanilyen című könyv is megjelent, amelyet Dreyfus, Brinkmann és Koch-Brinkmann szerkesztett.

A polikrómia – a szobrászat vagy az építészet színes festése – az ókorban széles körben elterjedt volt, és a kiállításon és a könyvben bemutatott rekonstrukciók egészen más képet mutatnak, mint a fehér márványszobrok, amelyek csendben díszítik a világ múzeumainak klasszikus galériáit.

Dreyfus szerint a reneszánsz során újra felfedezték a klasszikus művészetet, és nem mindig lehetett látni a festéknyomokat. Egyes esetekben a szobrokat a feltárás után „tisztára súrolták”. A Pompeji környéki ásatással azonban a polikrómia szolidabb példáit fedezték fel. „Minden, ami Pompejiben készült, jól megőrződött, mert hamu borította” – magyarázza Dreyfus.

További példák következtek. 1805-ben Edward Dodwell brit tudós és Simone Pomardi olasz festő Görögországba utazott. Ott megfigyelték a Parthenon és az Erechtheion kifakult színét. A festmények, amelyeket Dodwell és Pomari készített, a szobrokon és az építészeten egyaránt megmutatják a festékmaradványokat, és „Igazán nagyszerűen dokumentálják, hogyan néztek ki eredetileg a műemlékek. Ők 1805-ben látták, és megdöbbentő, hogy mennyivel több szín volt 1805-ben, mint ma” – mondja Dreyfus.

Dodwell az utazása idején megfigyelte.

A teljesen fehér márványból készült klasszikus szobrászat eszméje azonban továbbra is uralkodó maradt. Ez a tévhit Johann Joachim Wincklemann 18. századi művészettörténészre vezethető vissza. Habár Wincklemann elismerte, hogy az ókorban használták a színeket, lekicsinyelte azok jelentőségét. „Amiről igazán költőien áradozott – és az emberek olvasták a művét –, az a forma volt. És úgy tűnik, hogy a forma nagyobb hangsúlyt kapott” – mondja Dreyfus.

Wincklemann is egyértelműen tisztelte a kő fehérségét, 1764-ben ezt írta: „A szín hozzájárul a szépséghez, de nem maga a szépség, habár általában fokozza a szépséget és annak formáit. Mivel a fehér az a szín, amely a legtöbb fénysugarat reflektálja, és így a legkönnyebben érzékelhető, egy szép test annál szebb lesz, minél fehérebb, és az akt ezáltal nagyobbnak tűnik, mint amekkora valójában…” Figyelemre méltó itt, ahogy egyes kritikusok állítják, hogy Wincklemann nemcsak a polikrómia jelentőségét kicsinyelte le, hanem egyúttal a fehérséget mint ideált is népszerűsítette.

Wincklemann befolyása akkora volt, hogy a bizonyítékok ellenére a 19. században a polikrómia továbbra is vitatott volt. Csak az 1960-as években kezdték vizsgálni a klasszikus szobrokat ultraibolya fotográfiával. Ma már az olyan technológia által, mint például „a röntgenlumineszcencia, a fluoreszencia, az ultraibolya és az infravörös fény – mondja Dreyfus –, egyértelműen vizsgálhatják az ősi, kifakult pigmentben rejlő részleteket”.

És ezek a pontos részletek adnak információt az ilyen káprázatos rekonstrukciókhoz. Az Akropoliszról származó fiú, Chios Kore élénk kék és vörös színű ruhát visel, sárga köpennyel, fonott, sárga-okkerre festett hajjal.
Ugyanerről a helyszínről egy mellvértet ábrázolnak újra aranylevélben, amelyet levelek mintázata vesz körül. De nemcsak márványt és követ festettek.

1972-ben két bronzszobrot húztak ki a tengerből az olaszországi Calabria partjánál. Rendkívüli részleteket tártak fel; a szemüket differális színű kövekből öntötték, a szájukat rézből formázták. A harcos fogai pedig könnyű ezüstből készültek. A kénmaradványok elemzésével Brinkmann és csapata hipotézist tudott felállítani az eredeti szobor bőréről és hajáról. Ezeket a fizmákat is rekonstruálták. „3D modellezéssel készítették el a formát, majd ténylegesen bronzba öntötték azokat – mondja Dreyfus. – Az eredetin réz szempillák, réz ajkak, réz mellbimbók voltak, a szemek kővel voltak kirakva… még azt is látni lehetett, hogy a bronzot milyen különböző színnel kezelték az eredetinél egy idősebb és egy fiatalabb férfi esetében.”

Ezek a rekonstrukciók lehetővé teszik számunkra, hogy bepillantást nyerjünk abba, hogyan nézhettek ki az ókori utcák és épületek. És habár Dreyfus megjegyzi, a klasszikus műveket és épületeket idővel átfestették, „azt is tudjuk, hogy a tökéletes szoborról alkotott elképzelésük az, amelyik a legjobban lemásolja a valóságot – mondja. – Tehát, ha körülnézünk, és a világ élénk, élő színekben pompázik, a szobroknak is színesnek kellett lenniük.”